Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Akkor most léteznek-e véletlenek? A szinkronicitásról a terápiás kapcsolat tükrében - II. rész

Bogdán Brigitta képe
Ellenőrzött szakember

Mindannyiunkkal többször előfordult már, hogy gondoltunk valakire, majd megcsörrent a telefonunk, és éppen az a személy volt a vonal túlsó oldalán, aki pár pillanattal korábban már az elménkben beköszönt. Ezeket a „véletlen egybeeséseket” nevezzük szinkronicitásnak. Cikkem első részében a szinkronicitás alapfogalmáról, a korai kutatási irányokról és a terápiás kapcsolatban való megjelenéséről írtam, most pedig a tudomány jelenlegi állásának alapján kezdünk el vizsgálódni a témában.

Az észrevétlen tudományos forradalom közepén

Einstein relativitáselmélete és a kvantumfizika megjelenése alapjában rázta meg a hagyományos fizikát és azóta már nem újdonság, hogy gondolataink hatással vannak a külvilágra, így a természet és az ember egysége – a régi korokhoz hasonlóan – ismét előtérbe került. Ám a köztudatban még mindig túl erős a 17. században kialakult, descartes-i mechanisztikus tudományfelfogás, mely kiszakította az embert a természet egységéből, és azóta él az az erős mítosz, hogy csak a látható dolgok léteznek, és az összes parapszichológiai jelenség (pl. a telepátia vagy éppen a prekogníció/”jövőbelátás”) lehetetlen. A klasszikus felfogás szerint két eseménynek csakis akkor lehet köze egymáshoz, ha kimutatható közöttük az oksági kapcsolat, és ez az elképzelés határozza meg hétköznapjainkat. Mégis érik a paradigmaváltás, hiszen számos érvényes tudományos kutatás bizonyította már a parapszichológiai jelenségek létezését (Tart, 2010) ráadásul az új fizika a régi korokhoz hasonlóan ismét megengedi az események nem oksági elven alapuló összefüggését, melyről éppen a szinkronicitás esetében is szó van: ilyenkor olyan távoli események egybeeséséről van szó, melyeket nem oksági lánc, hanem egészen más természetű kötelék kapcsol össze (Combs és Holland, 1997).

Bohm (1980, idézi Combs és Holland, 1997) kvantumfizikus szerint Einstein relativitáselmélete és a kvantumfizika egyaránt holisztikus, azaz összefüggő, egységes egésznek(!) tekinti a világegyetemet. Bohm szerint a világmindenséget részekre nem bontható teljességnek kell tartanunk, amelyben nincs különösebb jelentősége az egyes részek megkülönböztetésének, vagyis ha részekre szedjük és úgy vizsgálódunk, akkor magát a lényeget vesztjük el. Bohm azt is állította, hogy két részecske nem különálló létező, hanem ugyanaz a részecske, csak más szemszögből. Egy hologramhoz hasonlítja a világegyetemet, ahol annak minden kis darabja magában hordozza az egész képet.
A Bell-feltétel pedig az elvégzett kísérletek alapján kimondja, hogy szinte biztos, hogy a távoli részecskék „tudnak" egymásról. A kvantumelméletben pedig e kapcsolat jelölésére használják a szinkronicitás fogalmát (Combs és Holland, 1997).
Vagyis ha nagyon egyszerűen fogalmazunk, mindez azt jelenti, hogy ha az információ jelen van valahol a világegyetemben, az meg tud jelenni máshol is. Nézzünk erre néhány példát!

Egy láthatatlan rendező elv

A XX. század kezdetén a vitaiizmus képviselői, Driesch és Bergson azt állították, hogy az élő szervezet több, mint molekulák fizikai halmaza, létezik valamilyen átfogó, holisztikus elv, amely megszabja a fejlődés irányát. A múlt század közepére a kor mechanisztikus filozófiai felfogásán alapuló molekuláris biológiai szemlélet háttérbe szorította ezt az elméletet, Sheldrake (2009) szerint azonban a tisztán biokémiai megközelítés nem ad magyarázatot arra, hogy ha egyszer kialakult egy forma, akkor hogyan képes újra és újra megismétlődni.
László Ervin (1987, idézi Combs és Holland, 1997) pszi-mező-hipotézise kimondja, hogy ha egyszer egy forma már kialakult, akkor várhatóan újra fel fog tűnni, vagyis ha egyszer már megszületett egy gondolat vagy viselkedési forma, akkor sokkal könnyebben idézhetjük elő újra(!) (Például McDougall (in Sheldrake 1988, idézi Combs és Holland, 1997), az amerikai pszichológiai iskola megalapítóinak egyike kísérletei során észrevette, hogy a kísérletekben részt vevő patkányok gyorsabban megtalálták a kivezető utat a vízzel töltött útvesztőből, ha ugyanabból a fajból származó őseik előzőleg, a velük végzett korábbi kísérletekben már meglelték.
Pavlov, akit a kutyákban kiváltott feltételes reflex tanulmányozása tett híressé, egereket tanulmányozott, és míg az első nemzedéknek kb. háromszáz kísérletre volt szüksége a feladat elvégzéséhez, a másodiknak már csak száz, a harmadik és negyedik generáció 30 illetve 10 kísérlet után megoldotta a feladatot.)
Schwartz (in Sheldrake 1988, idézi Combs és Holland, 1997) a Yale egyetem pszichológusa, egy kísérletben egyetemistáknak az Ótestamentumból származó héber szavakat mutatott, azonban a valódi szavak közé kevert néhány értelmetlen betűcsoportot is. A héberül nem tudó hallgatók szignifikánsan nagyobb magabiztosságot tanúsítottak az igazi szavak jelentésénél, mint a hamisaknál, az Ótestamentumban gyakran előforduló szavaknál a diákok magabiztosságának aránya kétszerese volt, mint a szórványosan megjelenő kifejezéseknél. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy a történelem során ezeket a szavakat számtalan ember tanulta már meg (és így erős formáló mező keletkezett), a gyakori szavakat többen látták és olvasták, mint a kevésbé ismerteket.
A fenti hipotézis (Sheldrake, 1987, idézi Combs és Holland, 1997) ezzel elsőként ad magyarázatot Jung kollektív tudattalan és archetípus fogalmára, és válaszol arra, hogy miként lehetséges az, hogy bizonyos szimbólumok minden ember tudatában megtalálhatók. (Erről később még lesz szó.)

Más kutatások alapján, ha más-más szívből származó sejteket teszünk petricsészébe, akkor mindegyik a saját ritmusában húzódik össze. Amennyiben azonban a sejtek száma meghalad egy kritikus határt, hirtelen összehangolják az összehúzódás ritmusát, ahogy azt a szív normális működésénél megszoktuk. Ha néhány hangyát egy homokkupacra teszünk, először céltalanul bolyonganak, azonban ha növelni kezdjük a számukat, akkor egy ponton munkamegosztási szervezet alakul ki közöttük, ahol mindegyik hangya végzi a maga dolgát (Jantsch 1980, idézi Combs és Holland, 1997).
Ennek alapján többen úgy vélekednek, hogy kell, hogy legyen valamilyen holisztikus mező vagy erő, mely szabályozza az élő szervezetek fejlődését (Combs és Holland, 1997; Sheldrake, 2009), mely Combs és Holland (1997) szerint egyben megfelelő keretet is ad a szinkronicitás jelenségeinek. Progoff, Jantsch rendszerelméleti kutató és Koestler is arra jutottak, hogy a szinkronicitás a legmagasabb szintű kozmikus egység megnyilvánulása (1978; idézi Combs és Holland, 1997), és Jung is egy felsőbb elv megnyilvánulásának tekintette a szinkronicitást(!)

A fenti példákból is látszik, hogy a „véletlen” szó némileg átértékelődik, és a minket körülvevő dolgok korántsem annyira esetlegesek, mint ahogy a közgondolkodásban általában megjelennek. A cikk folytatásában nem csupán a szinkronicitás tudományos és filozófiai hátterét bővítjük tovább, de ennél jóval gyakorlatiasabb területekre is evezünk.
 

(A cikk folytatása következik.)

 

A cikk második részében felhasznált irodalom:

Combs, A., Holland, M. (1997). Szinkronicitás. Egybeesések a tudomány és a legendák történetében. Édesvíz Kiadó, Budapest.

Sheldrake, R. (2009) A New Science of Life. The Hypothesis of Formative Causation. Icon Books Ltd, London.

Tart, C. T. (2010). A materializmus vége. A tudomány és a spiritualitás találkozása a paranormális jelenségek bizonyítékainak fényében. Ursus Libris, Budapest.

Közvetett hivatkozásként:

Bohm, D. (1980). Wholeness and the implicate order. Routledge & Kegan Paul, London.

Jantsch, E. (1980). The Self-Organizing Universe: Scientific and Human Implications of the Emerging Paradigm of Evolution, Pergamon Press, New York.

Koestler, A. (1978). Janus: A summing up. Random House, New York.

László, E. (1987). The psi-field hypothesis. IS Journal 4, 13-28. o.

Sheldrake, R. (1987). Part I: Mind, memory and archetypes — Morphic resenance and the collective unconscious. Psychological Perspectives 18.

Sheldrake, R. (1988). The Presence of the past. Random House, New York.

 

Írta:
Bogdán Brigitta
pszichológus M.A., coach
krízistanácsadó szakpszichológus