Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Miért kell időnként krízisben lennünk?

Varga Dóra képe
Ellenőrzött szakember

Senki nem szeret krízisben lenni. Kegyetlen időszak, amikor az ember időnként azt érzi, hogy a fájdalom elviselhetetlen, illetve annak tűnik. Általában ezek az időszakok maguktól feloldódnak azáltal, hogy valami megváltozik kívülről, de leginkább belül, önmagunkban. Aki küzdő típus és versenyszellem hajtja, az nagyon jól tudja, hogy sokkal jobban megbecsüljük azt a győzelmet, amibe erőn felül mozgósítottuk az erőforrásainkat, amit akadályokkal teli úton értünk el, mint azt, ami könnyen jött. Krízisben azonban annak is küzdenie kell, aki utál versenyezni, hiszen sokszor a túlélés a tét.

Aki úgy érzi, hogy az adott helyzet összenyomja, és fél, hogy nem képes egyedül megoldani, az mindenképpen kérjen segítséget; családtól, barátoktól, adott esetben szakembertől. A krízis egy olyan beszűkült állapot, amiben könnyen értéktelennek érezhetjük magunkat, és valóban szükség van ilyenkor külső megerősítésre. A krízis tehát egy olyan ismeretlen szituációba tesz minket, ahol a meglévő megoldási eszközeink elsőre elégtelennek látszanak, ezért mozgósítanunk kell egyéb erőforrásokat.

Ha valaki megéli, hogy bármennyire is magányosnak érezte magát, mégiscsak van legalább 1 olyan ember, akire számíthat, akkor a probléma nem lesz kisebb, de valahogy egy picit mégis könnyebbnek érződik. Valaki megért, vagy legalább fontos vagyok neki, tudok kapcsolódni másokhoz. Ez a megélés olyan erőt tud bennünk mozgósítani, amiről soha nem gondoltuk volna, hogy létezik. Ebben az állapotban még könnyen lehet, hogy az alaphelyzet nem oldódott meg, és az is lehet, hogy nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, vagy megoldás valóban nem létezik a problémára. De bármilyen hiányérzet egy külső tény miatt belülről átalakulhat, és ha minden más változatlan, mi akkor is másképp, erősebben jöhetünk ki a helyzetből.

Sajnos vannak nehézségek, amikről az emberek nem mernek beszélni, és nem merik megosztani, hogy valójában mitől félnek, mert ennél is jobban félnek attól, hogy mit gondolnak mások. Ilyen helyzetnek tragédia lehet a vége, ha a környezet nem veszi észre, hogy baj van, és az illető nem mer segítséget kérni. Mindig legyen szemünk arra, ha valakinek segítségre van szüksége! Ha megkérdezzük az illetőtől, hogy tudunk-e valamiben segíteni, mert úgy látjuk, hogy valami nem oké, akkor könnyen lehet, hogy azonnal el fogja mondani. A krízisben feljövő érzések terhe egy idő után annyira el tud hatalmasodni, hogy ha valaki nyitott arra, hogy kritika nélkül elfogadja azt, amiben éppen a másik van, akkor a bajban lévő meg fog nyílni. Ha véletlenül bántásként éli meg a kérdést, akkor lehet, hogy bezárkózik, de ez még mindig jobb, mint hogy azt érezze, senkit nem érdekel, mi van vele.

 A krízisben lévő személynek mindennél nagyobb szüksége van arra az érzésre, hogy nincs egyedül, hogy szólnak hozzá, hogy ha akarja, akkor megoszthatja valakivel, ami benne történik. Krízisben nem látunk tisztán, és könnyen félreértelmezzük mások reakciót. Ezeket érdemes tisztázni. Sokkal jobb felvállalni a kockázatot, hogy mit gondol a másik, mint tévhitben maradni és összeomlani egy olyan teher alatt, ami lehet, hogy valójában nem is annyira hatalmas.

Krízisben nem csak a társas támaszunkat tudjuk mozgósítani, hanem olyan félelmeinkkel megyünk szembe, amikkel korábban soha. A krízis rákényszerít minket arra, hogy valami történjen, és sokszor nincs más megoldás, mint belemenni abba, ami korábban a legfélelmetesebb volt számunkra. A kognitív viselkedésterápia ingerelárasztásos technikája valahogy így működik, és a legtöbb esetben valóban működik! Aki testközelbe kerül a félelme tárgyával, leginkább azt tapasztalja meg, hogy bármennyire is elviselhetetlennek tűnik, fáj, kellemetlen, az adott dolog kibírható! Ez az érzés óriási megkönnyebbülést tud hozni, és a korábbi szorongás, ami az adott személy energiájának nagy részét elvitte, a töredékére csökkenhet. Ha valamin egyszer túlestünk, utána már nem lesz tőle halálfélelmünk.

Krízisek nélkül nem lehet élni. Egyszerűen a gyerekkori és felnőttkori fejlődésünk önmagában megkívánja, hogy bizonyos dolgokat jobban oldjunk meg, mint előtte. Nem lehetünk párkapcsolatban egy 3 éves gyerek eszköztárával. Nem tekinthet senki egész életében úgy a gyerekére, mintha még mindig csecsemő lenne. Nem csinálhatunk úgy, mintha a felmenőink még mindig élnének, és nem vehetjük figyelmen kívül, hogy a hozzánk közel állók éppen hol tartanak az életükben. Semmi sem állandó, és a változásokhoz valamilyen formában alkalmazkodnunk el. Ha úgy teszünk, mintha minden változatlan lenne, azzal megakasztjuk az életünket. Haladni előrefelé lehet, hátra nem.

A krízishelyzetből számtalan módon el lehet menekülni, de ettől még az alap probléma biztosan nem fog megoldódni. El lehet odázni a valódi szembenézést, de később, amikor ismét előjön, amit bármennyire szeretnénk, nem úszhatunk meg, akkor már egy sikertelen problémamegoldással a háttérben halmozottan nehezebb lesz.

Érdemes benne maradni a helyzetben, ha kell, segítséget kérve, és küzdeni, tanulni belőle. A kreatív krízismegoldás által olyan növekedésre van kilátásunk, ami eddig észre nem vett lehetőségeket tartogat számunkra. A krízis valójában egy stop-tábla, ami azt jelzi, hogy valamin változtatnunk kell, valamire másképp kell tekintenünk; ne féljünk tőle, ne bújjunk ki alóla.