Ugrás a tartalomhoz

Jelenlegi hely

Buddhizmus, pszichoanalízis és pszichológia

Hollósy-Vadász Gábor képe
Ellenőrzött szakember

A nyugati kultúrában a buddhista filozófia a 19. és a 20. században jelent meg (Porosz, 2010). A szerző szerint 1950-es évektől fokozatosan egyre több cikk született, amelyik a buddhista tanokat a pszichológia és a pszichoanalízis alaptéziseivel hasonlította össze. Fromm és Suzuki (1989) szerint jelentős rokonság fedezhető fel a zen-buddhizmus (a Buddhizmus egyik ága, mely Japánban, Kínában és Vietnámban terjedt el) és a pszichoanalízis között. Az előbb idézett szerzők szerint mindkettőre jellemző az etikai orientáció, vagyis morálisan megfelelő viselkedésre buzdítja az egyént, így a zen szerint az embernek képesnek kell lennie arra, hogy legyőzze a kapzsiság érzését. A freudi pszichoanalízisben ez szintén megjelenik, oly módon, hogy a kezdeti fejlődési állomások során (pl. orális és anális szakasz) az egyén kapzsi módon csak azzal törődik, hogy saját törekvéseit kielégítse. Ezt a fejlődés során felváltja a cselekvő és független én, akinek már nem az a fő célja, hogy saját ösztöntörekvéseit kielégítse. Szintén közös a két rendszerben, hogy elutasítják a tekintélyt, ennek ellenére mindkettőben megtalálható egy autoriter személy, aki a másikat irányítja és vezeti. Az analízisben ezt a terapeuta képviseli, míg a zenben a mester, aki oktatja tanítványát. A mesternek és az analitikusnak is az a célja, hogy ez a fajta tekintély alapján működő rendszer addig álljon fenn, amíg a páciens meg nem gyógyul, illetve amíg a tanítvány el nem éri a megvilágosodást (olyan állapot, amikor a személy képes legyőzni minden szenvedélyét). A pszichoanalízis egyik fő törekvése, hogy a személy tudata képes legyen tudattalanjának ösztöntörekvéseit korlátozni. Ez a zen-buddhizmusban is megjelenik, azzal, hogy a személy a megvilágosodásra törekszik, de a cél elérésének módszere a két irányzatban különbözik. A zen módszere: „az érzékelés elidegenedett módja elleni frontális támadás az ülés, a kóan (olyan probléma, amit a mester és tanítvány együtt oldanak meg) és a mester tekintélye révén” (Fromm & Suzuki, 1989. 196. o.). Ezzel ellentétben a pszichoanalízis rávezeti a pácienst arra, hogy figyelme az elfojtó mechanizmusok hatására eltorzult, aminek következtében nem veszi észre ösztöntörekvéseit, melyek tudattalanul irányítják a tudatát.

Porosz (2010) a buddhizmus és a pszichológia főbb jellemzőit hasonlította össze. A buddhizmus kiinduló pontja az egzisztenciális bizonytalanság, ami abból fakad, hogy az emberben nem létezik egy biztos, az idő múlásával is stabil lényegiség, amivel azonosulhatna. Ezt hívják dukhának, amit a szenvedés szóval szoktak lefordítani. Az embernek, annak ellenére, hogy nincs biztos pontja, szüksége van az azonosulásra, ezért különböző késztetésekkel, motivációkkal, esetleg tudattartalmakkal olvad össze. A buddhizmus szerint ez a téves azonosulás vezet a különböző mentális betegségekhez. Ezzel ellentétben a pszichológia különösen Freud óta számos esetben a mentális diszfunkció mögött gyermekkori traumát feltételez. Ezzel szemben a buddhizmus úgy véli, hogy a fogantatás előtti előző életből származó sérülések is befolyásolják az ember személyiségfejlődését. Szintén jelentős különbség az, hogy a pszichológia bevezette a szelf koncepcióját, vagyis azt, hogy az egyént önálló entitásként kezeli. Ez Buddha követőinek értelmezhetetlen, mivel ők kollektivista társadalomban élnek, aminek következtében szerintük az egyén önálló entitásként nem létezik, saját magát csoportján keresztül értelmezi. A buddhisták szerint a szenvedésnek az oka a nem tudás, vagyis az az állapot, amikor az egyén egyedi nézőpontból próbálja értelmezni a világot. Szerintük ezen úgy lehet segíteni, hogy az illető a megfelelő szociális közegbe kerül, ahol már kollektivista módon fogja értelmezni a világot. A fentebb hivatkozott kutató szerint a buddhizmus minden olyan embert, aki nem felvilágosodott, „betegnek” tart. A felvilágosodás itt azt jelenti, hogy az ember képes önmaga meghaladásra, vagyis át tudja adni magát az ürességnek és alkalmas a befelé figyelésre. A huszadik század második felében ehhez a gondolathoz nyúltak vissza az egzisztencialista és humanisztikus pszichológusok.

Porosz (2010) szerint ezeken kívül az is jelentős különbség, hogy pszichológiában a tudományterület születése óta jelen van a test és tudat dualizmusáról szóló vita (egyébként ez a disputa már az ókori görög filozófiában is megjelenik). Buddha követői erről a kérdésről azt mondják, hogy „nincsen egy változatlan „önmagam”-entitás, ami a halál után újraszülethetne (pl. lélek, vagy tudat), viszont az egyes emberek tetteinek haláluk után mégis van következménye, van további hatása egy-egy későbbi születésre” (Porosz, 2010, 89. o.). A pszichológia és a buddhizmus más módszertant használ a tudat működésének vizsgálatára, mivel a pszichológia fő kérdése, hogyan működik a tudat, míg a buddhizmusé a hogyan nem üzemel az elme. Ennek hátterében az húzódik meg, hogy a meditáló gyakorlatok során pszichológiai értelemben nem detektálható tudati tevekénység, ami felveti, hogy a lélektani értelemben vett elmeműködést magyarázó modelleket újra kellene értelmezni.

Hollósy-Vadász Gábor

Problémakör: